Szoktuk mondani a sógorommal. hogy jó gyerekek vagyunk, mert eljárunk tüdőszűrésre, nem dobáljuk kővel a repülőt és szemünket sem piszkáljuk kötőtűvel.

Szoktuk mondani, hogy minket

sosem üt el a villamos, sose nem nyerünk a lottón ötöst és sose halunk meg.

Drága Zoli barátom kiválóan tartotta az első öt pontot, csak az utolsónál hibázott. Két nappal a vége előtt azt mondta a fiának, hogy haragszik, mert meg fog halni. Én mennyire haragszom magamra. Szűk két hetet feküdtünk egy szobában és együtt szlalomoztunk a halál árnyékában. Röhögtünk, hülyéskedtünk, mint a gyerekek és közben szurkoltunk a másiknak.

Én meg elbasztam. Nem voltam elég jó szurkoló, miközben Te, Zolikám olyan jó drukkerem voltál. Most csak nézegetek fölfelé, hogy ne haragudj öreg, én annyira akartam, hogy maradj! Te meg csak üldögélsz a kényelmes felhőd szélén, láb lógatva és tudom, hogy nem haragszol rám.

Maradtam nélküled gúnyolódni a halálon és gyászolni, ahogy én akarok.

A caiapó indiánok a gyász ideje alatt például nem vágják szakállukat és hajukat.
De jó ez a kemó vazze! Segít a gyászolásban, mert rajtam aztán nem nő semmi. Gyászosan nézek ki.

Vannak népek, melyek jajveszékelnek, mások énekelnek.
Ismervén a saját hangom, nálam ez nem lenne megkülönböztethető. Bár, ahogy olvasom az éneklés összeegyeztethetetlen a félelemmel. Kac-kac, ahogy én éneklek az félelmet kelt az élőkben, holtakban.  

Meg lehet ígérni, hogy mi nem, mi aztán nem halunk meg? Biztos nem, de én még is megteszem. Megesküdök!

Én, Hankó Péter esküszöm, hogy amíg élek addig meg nem halok.

Addig meg haláli jó bulikat csinálok. Néha halálra zabálom magam. Esetleg hullarészeg leszek, vagy fél holtra röhögöm magam. Belehalok, ha kikap a csapatom és halálosan szeretem a feleségem.